Úgy történt minden, ahogy kellett nekik. Reméljük. 

Bementem 20.-án, elfoglaltam a helyemet, szerencsésen kevés szobatárssal, ablak mellett, mint egy ideális vonatozás vagy repülés. :)

Azt hiszem azon kevesek közé tartoztam itt, aki állva tapsolt ahhoz, hogy karácsonyra kórházba mehet. Emlékszem, sok évvel - kb 18 - foggal-körömmel küzdöttem, hogy hazajussak karácsonyra.  

_ Csapongás ON: 

A novemberi időszakban volt egy szakasz, amikor a PET CT eredményére vártunk. Arra ugye azt jósolták, hogy két hét lesz a vizsgálat után. Én persze két nappal utána már néztem az eeszt-t, de hát nem volt. De, ott volt az csak a sajátos dátumozás, és némi figyelmetlenségem kombinációjaként csak ténylegesen két hét alatt találtam meg. 

Ott akkor hirtelen nem voltam annyira vidám, ugye nagyon vártam, hogy idén még hátha lesz műtét és hátha bezárnak. Ekkoriban esélyes volt, hogy akár ez a késlekedés is buktathatja ezt a vágyat, de végül kegyes volt hozzám a sors, és hamar ment minden. 

A csapongásra talán amiatt volt szükség, hogy elővegyem és elhelyezzem itt, hogy idén - úgy érzem - egészen jól elfogadtam azt, ha csak követem az eseményeket, sodródom a sorsommal, legalábbis az év vége felé már úgy érzem, sokkal kevésbé pörgök azon, amin nálam sokkal bölcsebbek azt mondanák: fölösleges. 

_ Csapongás OFF.

Tehát hely megvan, minden irányba. Volt némi bizonytalanság bennem a megengedett szurkálást illetően, mikor körvonalazódott bennem, hogy népsporttá látszik válni, hogy emberek vérhígítót kapnak amikor már nem kéne, és buknak műtéti időpontokat, de bíztam benne, hogy jól emlékszem mindenre. Ugyanígy voltam a megengedett evéssel, ami egy klasszikus esetté lett: - párbeszéd nővérkével:

Nővérke: mikor evett utoljára?

Én: most nem rég (este 7 óra körül voltunk)

N.: de miért? Déltől már nem szabad!

É.: nekem nem ezt mondta az anesztes, hanem részéről előző nap vacsorázhatok, Tanár Úr, pedig, hogy: ehetek ma még mindent. 

N.: ááh, nem. Ebéd az utolsó, így szoktuk. 

É.: az nemjó, mert nem ezt az infot kaptam, nem így tettem.

N.: ő nem tudja, de nem így szokták. 

Tehát szokás alapján etetnek vagy nem etetnek, és ez alapján paráztat itt. Nem volt olyan, hogy műtéti szabály, hogy xy vagy ez az előírás vagy valami egzakt dolog, csak az így szoktuk. Ezzel régen is falhoz vágtak emberek, most sem voltam maradéktalanul elégedett. De, az idő igazolt, helyesen ettem, és meg is műtöttek. A nővérke sajnos később sem győzött meg, hogy jó kezekben vagyok. 

Rendben, műtét megvolt, felébredtem, Feleségke megint ott volt mellettem, mint az előző altatások során. Elmondta, mi történt, zárás nem lett, de csomó jó dolgot csináltak, így ha az előre lépés kisebb is, mint reméltem, de azért történt. Kis bilifüle érzés, aztán azt hiszem viszonylag hamar beletörődtem és/vagy visszaaludtam. Este az egyik nővér segítségével leengedtük az ágy fejrészét, hogy vízszintesen legyek. Nyári tapasztalatom alapján jártunk így el, akkor jól esett, hogy nappal kiemelve, éjjel síkban voltam. Elindult az éjszaka és a gyötrelmek 24 órája. Random időszakonként, 3-30 percenként olyan görcs állt be a hasamba, hogy azt hittem kiszakad a műtéti terület. Amit észrevettem, hogy okozza:

- felemelem a karomat, 

- a sebre gondolok, 

- felemelem a törzsemet, 

- iszok egy korty vizet, 

- stb

Persze volt úgy is, hogy ezekre semmi reakció. Nővért hívtam, fájdalomcsillapítót kértem, orvost hívtam, ami közös volt ezekben, hogy semmi nem használt, és senki nem nyugtatott meg, hogy ez normális. Ja, de a nővér. Bizonyára fura, hogy neki meg nem hittem el? (szerintem egy sört is hozott volna, ha azzal eléri, hogy békén hagyjam őket..) Így telt el az éjszaka és a nap nagy része.

22.-én jött anyu-apu. Beszélgettünk, eltelt hamar a látogatási idő, persze tovább maradtak, így megnézhettek pár görcsöt is. Mily szerencse. Mielőtt hazaindultak volna, eszembe jutott, hogy előző este a fejrész emeléssel kb egy időben kezdődött a gyötrelem, emeljük már fel ezt a részt. Spoiler: innentől a következő két órában volt még 2-3 kisebb görcs, aztán ahogy jött, úgy el is múlt az a csomag. Többet nem is kértem fájdalomcsillapítót bentlétem alatt. 

Azt hiszem a következő éjszakát és napot végigaludtam, majd az azt követő 24 órás etapot végigkerestemahelyem. Aludni nem tudtam, az ágy kényelmetlen volt, felkelni fájt, igazi szenvedős órák voltak, na nem úgy mint a görcsnap. 

25.-én érkezett a Drágám, hozott karácsonyfát, így neki itthon nem maradt idei karácsonyfája, de nekem nagyon jó hangulatot csinált bentre. Egyik alkalommal jöttek esti vizitre, elöl az orvos aztán a többiek. Szobában ugye sötét, rádiót hallgattam, meg a fa ledsora világított. A doki nem kapcsolta rögtön a lámpát, ahogy szokta, megvárta, hogy belépjenek a többiek, lássák amit ő, és utána kapcsolta csak fel. Hasonló sikere volt a dekornak bárkinél aki elsőre vagy akár többedszerre látta.

Gyakorlatilag az egész kórházban lét elég sima volt. A kényelmetlen ágy volt egy erős negatív pont, a folyamatos nézeteltérések a nővérekkel a másik, a bizonytalanság, - amit a hazajövetel okozott, - pedig meglepő módon egészen nem érte el a határértékemet..   

Az úgy volt, hogy: alapvetően úgy készültem, hogy ha 31-re, tehát 10 nap kórház után itthon vagyok, az tökjó. Aztán kérdeztem a műtét előtti napokban, hogy kb mire készülhetek, az volt a válasz, hogy legalább egy hét. Ok, ez jó irány. Műtét másnapján aztán azt mondta a doki, hogy 24 reggelén hazamehetek. Aztán 23.-án mondta, hogy csak 25 reggel lesz, aztán másik orvos mondta, hogy 24 délután hazaküldenek, aztán a 25.-i álláspont, hogy, hogy 26.-án mehetek haza... Egyik reggel kérdezte az ügyeletes orvos, hogy mit tudok, ma már hazaküldenek-e. Mondtam, hogy annyi verziót hallottam már, hogy majd ha azt mondják, "na most menj haza", majd akkor elkezdek pakolni. 

Ezen annyi változtatott, hogy 26 éjjelén behoztak egy srácot vakbélgyulladással. Az éjjelemnek ez nem hiányzott, de visszaaludtam. Annyit tudni kell ide is, hogy egészen belejöttem az egyedüllétbe. Egész nap, egész éjjel szólt a rádió, nyitott ablaknál aludtam, ajtó behajtva, nagy neon kórházfény kilőve, szóval jó hangulatban el lehetett ott lenni. Nem akartam alkalmazkodni. No, annyit kifundáltam, hogy ha maradok is egy napot, a srácot aznap műtik, tehát aludni fog, másnap meg már tuti hazaküldenek, hogy kibekkelem. Aztán jött fordulat úr. Reggel érkezett aztán még egy szobatárs, aki nem tűnt kirívóan ápolatlannak, de olyan hajléktalanszag lengte körül, hogy abban már tutira nem akartam maradni. Nem is kellett.

Nővérek. Hát, nyári kórházban létem során olyan magasra tették a hölgyek a lécet, hogy pár hónappal ezelőtt egy telefonos közvéleménykutatáson rendesen jó véleményemnek adtam hangot amikor állami eü állapotáról kérdeztek. Pedig én is tudom, hogy nem az az általános ami ott volt, de úgy éreztem, hogy nekik is szól, ha lehúzom az egészet. Nos, itt azért sikerült árnyalni a képet. Volt pár érdekes párbeszédem, az egyik ezek közül az volt, amikor Nővérke meg akart győzni, hogy nekem aznap este, pár órával korábban NEM mértünk 37,8-at, és idegesen, csapkodva hozta a hőmérőt, amivel valamit igazolni szeretne. Nem tudom és nem tudom, hogy ő tudja-e, hogy mit akart igazolni vele. Kolléganője is emlékezett rá, hogy mit mértünk. Szerinte ilyen nem történt. Én meg esküdöztem neki, hogy nem akarok lázas lenni, de ha az a cucc azt mérte, akkor ne mondjuk azt, hogy ilyen nem volt. 

A másik izgi rész az volt, amikor jött Nővér, Donaldot a kacsát kellett ürítenie. Felvette a gumikesztyűt, fontos, hogy ne terjedjenek a fertőzések. Ofkorsz. A kacsát ki nem öblítette, csak visszahozta, aztán annyira lendületben volt, hogy úgy, gumikesztyűs kézzel elpakolta az éjjeliszekrényen a poharamat, üvegemet, törülközőmet meg az ott hagyott fecskendőt. Ezt az egészet szerencsére végig néztem. Amikor ez történt, már egy pár kisebb vitán túlvoltam velük, így bölcsen kussoltam, és amikor sok órával később felkeltem, szépen eltakarítottam / lecseréltem az érintett tárgyakat. Ezen eset után külön gyenge ponton érintett, amikor egy másik nővér arról győzködött, hogy ő jól kezeli a PICC linet, és nincs semmiféle fertőzésveszély akkor, amikor annak betöltő csonkja hozzáér a hasamon a kötéshez, majd ő felveszi és fertőtlenítés nélkül beletolja a sóoldatot. Itt megint volt egy vitázás. Alapvetően ilyen vitákból volt egy pár, amik alapján az a kép alakult ki a fejemben, hogy jelen kórház inkább a tavaszi, mint nyári kórházam szintjén van. 

A lényeg, hogy itthon vagyok, javulok, és úgy tűnik nem hoztam haza semmi nem várt dolgot. kopkopkop.

Köszönöm a kedves Nővéreknek a kedvességüket! Mert voltak ilyenek is, és simán kompenzálták a többiek khm. gyengeségeit.