odáig burjánzott a történet, hogy egy péntek délután bementünk az illetékes kórházba, ott - más nem lévén - az ügyeletre irányítottak, akik pár óra leforgása alatt annyira szimpatikusnak találtak, hogy ott is marasztaltak pár napra.
OK: vékonybél elzáródás.
Szerintem nem volt ilyenem, hisz reggelente okkal jártam wc-re, de egész addig rendíthetetlenek voltak, amíg nem sikerült ezt az okot bent is kimutassam, ami kicsit nehéz volt úgy, hogy csak napi 2 liter infúziót kaptam. Meg a családtól vizet. Aztán lett produktum, rögtön haza is engedtek, hogy egyek. No, de nekem épp az volt a bajom, étvágyam van, de mintha fennakadna. Válasz: egyek. Ekkorra már volt pár ledobott kiló.
Néhány nap otthoni próbálkozás után egy szép vasárnapi napon már összepakolva kértem újra bebocsátást a már ismert eü intézménybe, addigra azért ismervén az iv avagy parenterális táplálást, hogy etessenek, mert magamtól nem tudok, fájok, gyengülök, nem jó a trend. Bekerültem - az ilyenkor illetékes gasztro helyett (helyhiány) az érsebészetre - ahol bizonyára rengeteg jó okból kifolyólag két napig semmit sem kaptam, majd utána infúziót. Igen, ez pont az ellentétes cselekmény ahhoz képest amiért érkeztem.
Pár nap "erőszakoskodás" átvett a szak osztály, ahol - inkább rövidre fogom - folytatták a leépítésemet, közben ment a PR a család felé, hogy jó kezekben vagyok.
Egy dolog ami tényleg jó és oda köthető: felvetődött annak a sebésznek a neve, aki azóta kétszer vágott, és várom, hogy harmadszor is megtegye.
Fejlődés nem történt itt sem, csak visszafele, - belém már csak hálni járt a lélek, olyan szépen fogytam, egyesek talán fizettek volna a módszerért - így a családom elkezdte körbejárni, érdeklődni, szervezni, hogy lehet olyan helyre kerülni, ahol visszatesznek az életbe.
Az osztályvezető úgy gondolta, hogy hülyeség engem elvinni, máshol sem tudnak jobban kezelni.
Én azt gondolom, hogy, ha ez alapján ott maradtam volna, lehet, hogy most valami mást olvasnál.

Köszönet a névért, és a kirajzolt kapcsolatért.