Rég jártam itt, lehet, hogy rajtam kívül nem is jön már más? :)

Eltelt bő egy hónap a műtét óta, lassan már a hazajövetel fordulója is meglesz. És mi történt azóta? Nemsok. 

Itt megénekeltem az újrakezdés felismerését, azóta pedig rendes alperesként gyakoroljuk a nekünk jutott feladatot. egészen dejavu érzés van körülötte, nagyon hajaz a tavalyi hazajövetel utáni időszakra, amikor hol simább, hol nehezebb napok voltak. Valahogy így megy ez most is, annyi különbséggel, hogy cidri van kint. A pár nap koplalás és kórházi lét pont elég volt ahhoz, hogy a kialakult (a fenét!) a kemény munkával kialakított napi és biológiai rutin boruljon, tényleg restart lehessen belőle. És talán fáradtabbak is vagyunk már mindketten.

Ami jó, hogy a műtét emlékei, - a fájdalmak, a feszülés, a nehézkes mozgás, - szépen múlnak, tehát fizikálisan közelebb van újra a gördülékenyebb lét.

A mértékletesség jegyében abban egyeztünk ki a műtét után, hogy január végéig a bicajok is pihennek, és eléggé úgy tűnik, hogy január 30.-a van ma, tehát ennek az alagútnak dereng a végén a fény. Holnap hétfő, ami sokaknak - a többségnek - nem annyira jó hír, én viszont leadom a Specit egy tavaszi karbantartásra, és amint onnan visszaérkezik, és az idő is pajtásom lesz, indul a rehab_2.0 programsorozat! :) Persze itt is van némi bizonytalanság a dologban, az alábbiak szerint: 

- az elmúlt évek gyakorlata szerint a meteorológiai tél nem annyira ismeri Gergely bácsit és az általa kialakított naptárat, és késésben tölti éltét, így van rá némi esély, hogy a lehetőség beálltával kint is beáll valami télszerűség, és maradásra, vagy legalábbis korlátozott kilométer gyűjtésre kényszerít..   

- ugyanakkor, tavaly év végén sikerült nulla fokban is tekeregjek, - erre is az én Drágám hívta fel a figyelmemet - azaz ilyen hidegig sikerült felöltözzek, de ahhoz hozzá tartozik, hogy az idő szép lassan hűlt le, ehhez alakultam én is hozzá. Tehát még az is lehet, hogy jön majd még ez a tél, de tudok menni mozogni, ami egy igen jó opció. Tavaly is úgy kezeltem a bringázást, hogy az edzés testnek és léleknek, úgy hiszem, ez most sem lesz másképpen. 

Szóval a Discovery-s feszültségkeltés körön túl legalább 50-50% az esély arra, hogy napokon belül újra előfordulhatok bicajon. És ez azért jó kilátás. 

Aztán történt még jó dolog; meglett a szövettan eredménye, mely szerint a "szinte biztos, hogy daganatos" csomag, amit kiszedtek belőlem decemberben, csak egy trombózis volt szépen betokosodva. Valahogy én végig úgy éreztem magam, hogy mit keresett volna még ilyen bennem, de azért az ébredés után az info, nem a legjobb hír volt, de ez az eredmény hozott egy akkora megkönnyebbülést, hogy az elmúlt három napban még mindig nem fogtam fel azt hiszem a jelentőségét... Ami biztos, hogy kettő hét helyett öt hét elkészülési időért nincs harag! :)

Nagyjából hirtelen ennyit tudok leírni jelenlegi helyzetről, és a főbb történésekről. Biztos van még sok minden a háttérben, a közelmúltban, de ha most azon gondolkoznék, hogy mit is írhatok még ide, sosem lenne éles ez az írás. 

Köszi mindenkinek, hogy vagytok nekünk! Puszik-pacsik :)

Ui.: egy sztori még eszembe jutott: a medikai* naptárban kinek szenteljük ezt a szép reményű 2023-at: ez pedig a véralvadásgátló. *=ha van kínai mostantól lesz medikai is. decembertől decemberig tart egy év. Pont.

Magyarázat: decemberben, a befekvés körül már körvonalazódott úgy új nemzeti sport; a véralvadásgátló adogatás. Szűk környezetemben három műtét maradt el beadott - tehát műtét előtt el nem hagyott - véralvadásgátló - továbbiakban VG, mert én gépelek, és ez nagyon hosszú szó - miatt. Az én műtétem előtti nap is több bizonytalanság körül telt, de az most másik vonal...

Ehhez a decemberi tapasztaláshoz jön a januári: a héten voltam a sebésznél is meg a gasztros dokinál is. Mindkettőjüktől megkérdeztem, hogy meddig kell még szúrjuk a VGt, mintha valami beugratós trükkre készültem volna, pedig őszinte kíváncsiság volt mögötte, hisz minden este karondöfjük engem, hogy a fenébe ne akarnám tudni, hogy meddig kell még ezt csinálni. Az érthetőség és haladás érdekében nem próbálom meg leírni e két párbeszédet, a lényeg belőlük az, hogy:

- igazából egyikük sem tudja, hogy miért szúrom ezt magamba, 

- mindkettő a másikra mutogatott, de még az onko is felvetődött, 

- egyik sem merte azt mondani, hogy ne tegyem...

A sebész volt szarabb helyzetben, nála voltam utoljára és ki akartam pajszerolni valami megoldást, amit végül az határozott meg, hogy mennyi injekció van itthon. Tehát már csak kb két doboz erejéig tartozik az esti rutinhoz fertőtlenítés-helykeresés-fertőtlenítés-légbuboréktalanítás-döfés ötös.. Kis lépés ez a világnak, de nekünk nagy. Jó lesz így is. 

És ezen utóirat. lényege: igazságot és elismerést a véralvadásgátlónak! Senkinek és semminek se kelljen ilyen árvaságban léteznie!

Ui2.: nincs félreértés: jelen írás teljes elkészültéhez több mint 6 napra volt szükségem ...

Van a leves, amit eszek. Mostanság úgy alakul, hogy félévente eszek egyet. Az előző júniusban készült, akkor abban egy gombóc volt, amit nem tudtam, hogy milyen lesz. Amikor elkezdtem enni, nehezen mentek le a falatok, nehéz volt megszokni, hogy lehet, hogyan kell ezt enni. Voltak falatok amik jobban mentek, volt ami kevésbé, és volt nem egyszer olyan, hogy ami egy hete simán ment, az épp nem simán ment. A lényeg, hogy hosszú idő után, de nagyjából sikerült hozzászokni, ledolgozni azokat a falatokat. Biztos vannak ennél nehezebb dolgok is más éltében, van aki azt mondaná, hogy örömmel enné ezt a gombócot az övé helyett, örülhetek, hogy ilyet eszek. - de ez nem ilyen csere-bere tárgya. 

Alapvetően volt, hogy átkoztam a gombócot, aztán - kis segítséggel de - beláttam, hogy ez a gombóc nélkül kitudja, mi lenne, szóval azért nem akkora világvége ez. 

Aztán eljött az év vége, és kiderült, hogy mikor főz a Tanár Úr újra levest nekem. Tudtam, hogy ebben kélt gombóc lesz. Lesz egy - szintén nehéz gombóc, - ami fogyásával visszaindulhatnak a dolgok a korábbi kerékvágás irányába. És lesz az a gombóc is, amit eszek fél éve, aktív tapasztalatom van vele, hogy miért nem ez a kedvencem.

Mint, azóta tudjuk; a másodikként említett gombócot emeltem ki a kondérból, ez lesz most megint pár hónapig. Fejben valahogy úgy készültem, hogy az optimista/reménykedő énem felülkerekedett, szugerálta, hogy jó (jobb) gombóc jön most, de azért készültem arra, hogy nem úgy lesz az, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, stb.. Az arányai kb 95:5-höz volt bennem. Őszintén hittem a jó gombócban. Az elmúlt másfél hétben kicsit a háttérben maradt a helyzet értelmezése, aztán két napja megindult, és konstatáltam, hogy mi van előttem. Tehát most itt ülök a tányér fölött, kanállal a kezemben, és szép lassan nekiállok. 

Valahogy így vagyok most. 

Nyalogatom kicsit a sebet, törölgetem a könnyeket, aztán nekiállok. Meglesz ez a gombóc is. Azt még nem tudom, hogy könnyebb-e vagy sem, így, hogy tudom mivel állok szemben. Most tudom, hogy mennyi idő, kb hány lépés ez, ezelőtt egy fentről nyitott téma volt. 

Olyan ez mint újra nekiindulni a nagytarcsai emelkedőnek, vagy újra megírni egy picsa hosszú kódsort. Kinek mi. 

Beindul a gépezet, aztán meglesz ez. Pár hónap, és újra bekapcsolják azt a főzőlapot, újra bekerülnek a kondérba a hozzávalók, és újra 

Addig meg elrágcsálok itt veletek :) 

Eddig irogattam az aktuális - értsd: ezévi - eseményeket. Álljon itt egy kis szösszenet arról, mi előzte meg 2022-t, mire épül ez a szerencsecsomag:

bár ne lett volna. 

De az volt. Úgy kezdődött az egész, hogy 2003-4 körül kezdett fájni a hasam. Sok év orvosról orvosra járás közben körvonalazódott, hogy ez Chron lesz. De folyamatos ellentmondások voltak benne, - azóta tudom, hogy most, sok évvel később is hányadán áll az orvostudomány ezzel a betegséggel - így nem voltak igazán meggyőzők nekem. A sokadik kontroll során elhangzott - sokadik - "meg kéne tükrözni, mert atipusos tünetei vannak" után fogyott el minden megértésem, türelmem és fegyelmem és fordítottam hátat a modern orvoslásnak. Akkoriban javasoltak nekem egy írisz diagnoszta természetgyógyászt. Elkértem a számát, felhívtam, meglátogattam, és ami ott, majd a következő 3-4 hónapban történt az a csoda számba ment nálam: a fájdalmak elmúltak, a fogyás hízásba fordult, és fogytak a kellemetlen tünetek. Hiphop minden visszaállt egy jó kerékvágásba. 

Teltek múltak az évek, időnként visszajártam a nénihez, majd ahogy jól voltam, ezek a látogatások is ritkultak. Azt hiszem ez a trend is közvetve hozzájárult ezen blog megszületéséhez :D

Nagyjából úgy lehetne ezt elhelyezni az időben, hogy 2010 tavasza volt, amikor felhívtam az írisz diagnosztikás nénit, addig gyakorlatilag körbe-körbe jártam, széles mosollyal minden vizsgálathoz és vérvételhez és újravizsgálathoz és újravérvételhez és .... Tehát 6 év, és az alatt fél-egy év időtartamokra mindig újabb betegség, amolyan: "megtaláltuk, ez az! ja, nem..!" módszerben. Csak érzékeltetésnek: ebben az időszakban "voltam" lisztérzékeny, lymphomás, refluxos és sajnos többre nem emlékszem..  

Ennyi év távlatából is megértem magam, hogy hitelüket veszítették az orvosok és az orvoslás e témában, még ha talán másképp is reagálnék a helyzetre.  

2016-ban volt egy kellemetlen 1-2 hét, amikor volt egy nyilvánvaló vérzésem. Menetrend a szokásos: illetékes kórház gasztro osztálya, napokig koplalás majd tükrözések. Közben szétátkoztak - a hátam mögött, - hogy nem járok orvoshoz: ez olyan szinten ment, hogy a betegek beszélgettek rólam, és szövetkeztek, hogy majd beszélnek a fejemmel, és és ez így nem mehet tovább... gyakorlatilag egy vidéki pletykakörben éreztem magam. 

Amikor megtörtént a várva-várt tükrözéscsomag, az orvos úgy engedett haza, hogy ha minden chron-osnak így nézne ki a bele, boldog világot élnénk. Innentől megint évekig béke, boldogság, semmi betegség.   

Onnantól nagyjából idáig azaz előző télig éltem, mint Marci hevesen, problémáktól és fájásoktól mentesen.  Feleségke szerint azért az utóbbi 1-1,5 évben már voltak ilyen görcsös gondjaim, én tényleg alig emlékszem ilyenre, de igazat adok neki, amiket elmondott tényleg megtörténtek. Aztán el is múltak, és minden ment szépen idén télig...  

Tehát, tegnap, kedden hozott haza Sági. Tudom, nem szép dolog valakit vezetéknevén nevezni, sok éve gyakorlom egyébként, hogy nem így járok el, de ő az akinél azt gondoltam már 15 éve is, hogy még a családtagjai is így szólítják, annyira így ismeri mindenki. 

No, a lényeg, hazaértünk, itthon maradtunk kettesben. Én nagy hirtelen éhes lettem, rég volt, kevés is volt a reggeli. Egy kis kaja improvizálás, aztán készült az ebéd. Alapvetően az első közel két nap helykeresésről, pihenésről, kisebb kipakolásról szólt. Olyannyira kisebb, hogy a ruhák nagy része még mindig a táskában dekkol, ma fogpiszkálót is onnan vettem ki. Fáradni fáradok a nap során, jól esik leülni, megpihenni, lefeküdni. Valószínűleg ez így normális, de összehasonlítani igazán nem tudjuk. Nyáron műtét után még sokat voltam kórházban, ott ugye egyszerűbb nyugton maradni, itthon meg nyilván aktívabb vagyok.  

Baromi jó volt kényelmes ágyban aludni, nagy alvást is terveztem, amit némileg keresztülhúzott egy baleset, de elég simán vettük az akadályt. Mint később kiderült, inkább csak én, mert utána visszaaludtam, Babám küzdött még az álommanóval, nem is aludta ki magát rendesen. 

A mai nap alapvetően eat&chill módban zajlott, szólt a rádió vagy ment a tv. Jól esett na. Reggel mértem magam, úgy tűnik, hogy csak két kiló körül van a súlyveszteség, abszolút elfogadhatónak tűnik. 78,5 voltam bemenetel reggelén, ma pedig 76,6. Beírtam a kalóriabázisba, aztán azon mosolyogtam, hogy ha system owner figyeli az adatokat, vagy statisztikáz just for fun: olyan szempontból passzolhatok a felhasználók trendjébe, hogy az ünnepek körül mérik és/vagy írják a súlyukat. De hogy a kihagyás után kevesebbel folytatom, nem lehet gyakori ilyenkor. :) 

No, ez az írás, egész langyi lett, nem is történt túl sok érdekesség itthon és ez így volt most jó.

Amivel talán magamat is nyugtatom, hogy idővel ezek a bejegyzések, majd olyanokat tartalmaznak mint az első séta, első kör a Specivel, első rendesebb bringás kör, első kör a Csepivel, vagy hogy továbblépjek, mert van hova: folyópartra menő vagy tókerülő bringás turnék, nagy séták, vagy bármi szintlépő tevékenységek. Szóval jó lesz ez! ;) 

Úgy történt minden, ahogy kellett nekik. Reméljük. 

Bementem 20.-án, elfoglaltam a helyemet, szerencsésen kevés szobatárssal, ablak mellett, mint egy ideális vonatozás vagy repülés. :)

Azt hiszem azon kevesek közé tartoztam itt, aki állva tapsolt ahhoz, hogy karácsonyra kórházba mehet. Emlékszem, sok évvel - kb 18 - foggal-körömmel küzdöttem, hogy hazajussak karácsonyra.  

_ Csapongás ON: 

A novemberi időszakban volt egy szakasz, amikor a PET CT eredményére vártunk. Arra ugye azt jósolták, hogy két hét lesz a vizsgálat után. Én persze két nappal utána már néztem az eeszt-t, de hát nem volt. De, ott volt az csak a sajátos dátumozás, és némi figyelmetlenségem kombinációjaként csak ténylegesen két hét alatt találtam meg. 

Ott akkor hirtelen nem voltam annyira vidám, ugye nagyon vártam, hogy idén még hátha lesz műtét és hátha bezárnak. Ekkoriban esélyes volt, hogy akár ez a késlekedés is buktathatja ezt a vágyat, de végül kegyes volt hozzám a sors, és hamar ment minden. 

A csapongásra talán amiatt volt szükség, hogy elővegyem és elhelyezzem itt, hogy idén - úgy érzem - egészen jól elfogadtam azt, ha csak követem az eseményeket, sodródom a sorsommal, legalábbis az év vége felé már úgy érzem, sokkal kevésbé pörgök azon, amin nálam sokkal bölcsebbek azt mondanák: fölösleges. 

_ Csapongás OFF.

Tehát hely megvan, minden irányba. Volt némi bizonytalanság bennem a megengedett szurkálást illetően, mikor körvonalazódott bennem, hogy népsporttá látszik válni, hogy emberek vérhígítót kapnak amikor már nem kéne, és buknak műtéti időpontokat, de bíztam benne, hogy jól emlékszem mindenre. Ugyanígy voltam a megengedett evéssel, ami egy klasszikus esetté lett: - párbeszéd nővérkével:

Nővérke: mikor evett utoljára?

Én: most nem rég (este 7 óra körül voltunk)

N.: de miért? Déltől már nem szabad!

É.: nekem nem ezt mondta az anesztes, hanem részéről előző nap vacsorázhatok, Tanár Úr, pedig, hogy: ehetek ma még mindent. 

N.: ááh, nem. Ebéd az utolsó, így szoktuk. 

É.: az nemjó, mert nem ezt az infot kaptam, nem így tettem.

N.: ő nem tudja, de nem így szokták. 

Tehát szokás alapján etetnek vagy nem etetnek, és ez alapján paráztat itt. Nem volt olyan, hogy műtéti szabály, hogy xy vagy ez az előírás vagy valami egzakt dolog, csak az így szoktuk. Ezzel régen is falhoz vágtak emberek, most sem voltam maradéktalanul elégedett. De, az idő igazolt, helyesen ettem, és meg is műtöttek. A nővérke sajnos később sem győzött meg, hogy jó kezekben vagyok. 

Rendben, műtét megvolt, felébredtem, Feleségke megint ott volt mellettem, mint az előző altatások során. Elmondta, mi történt, zárás nem lett, de csomó jó dolgot csináltak, így ha az előre lépés kisebb is, mint reméltem, de azért történt. Kis bilifüle érzés, aztán azt hiszem viszonylag hamar beletörődtem és/vagy visszaaludtam. Este az egyik nővér segítségével leengedtük az ágy fejrészét, hogy vízszintesen legyek. Nyári tapasztalatom alapján jártunk így el, akkor jól esett, hogy nappal kiemelve, éjjel síkban voltam. Elindult az éjszaka és a gyötrelmek 24 órája. Random időszakonként, 3-30 percenként olyan görcs állt be a hasamba, hogy azt hittem kiszakad a műtéti terület. Amit észrevettem, hogy okozza:

- felemelem a karomat, 

- a sebre gondolok, 

- felemelem a törzsemet, 

- iszok egy korty vizet, 

- stb

Persze volt úgy is, hogy ezekre semmi reakció. Nővért hívtam, fájdalomcsillapítót kértem, orvost hívtam, ami közös volt ezekben, hogy semmi nem használt, és senki nem nyugtatott meg, hogy ez normális. Ja, de a nővér. Bizonyára fura, hogy neki meg nem hittem el? (szerintem egy sört is hozott volna, ha azzal eléri, hogy békén hagyjam őket..) Így telt el az éjszaka és a nap nagy része.

22.-én jött anyu-apu. Beszélgettünk, eltelt hamar a látogatási idő, persze tovább maradtak, így megnézhettek pár görcsöt is. Mily szerencse. Mielőtt hazaindultak volna, eszembe jutott, hogy előző este a fejrész emeléssel kb egy időben kezdődött a gyötrelem, emeljük már fel ezt a részt. Spoiler: innentől a következő két órában volt még 2-3 kisebb görcs, aztán ahogy jött, úgy el is múlt az a csomag. Többet nem is kértem fájdalomcsillapítót bentlétem alatt. 

Azt hiszem a következő éjszakát és napot végigaludtam, majd az azt követő 24 órás etapot végigkerestemahelyem. Aludni nem tudtam, az ágy kényelmetlen volt, felkelni fájt, igazi szenvedős órák voltak, na nem úgy mint a görcsnap. 

25.-én érkezett a Drágám, hozott karácsonyfát, így neki itthon nem maradt idei karácsonyfája, de nekem nagyon jó hangulatot csinált bentre. Egyik alkalommal jöttek esti vizitre, elöl az orvos aztán a többiek. Szobában ugye sötét, rádiót hallgattam, meg a fa ledsora világított. A doki nem kapcsolta rögtön a lámpát, ahogy szokta, megvárta, hogy belépjenek a többiek, lássák amit ő, és utána kapcsolta csak fel. Hasonló sikere volt a dekornak bárkinél aki elsőre vagy akár többedszerre látta.

Gyakorlatilag az egész kórházban lét elég sima volt. A kényelmetlen ágy volt egy erős negatív pont, a folyamatos nézeteltérések a nővérekkel a másik, a bizonytalanság, - amit a hazajövetel okozott, - pedig meglepő módon egészen nem érte el a határértékemet..   

Az úgy volt, hogy: alapvetően úgy készültem, hogy ha 31-re, tehát 10 nap kórház után itthon vagyok, az tökjó. Aztán kérdeztem a műtét előtti napokban, hogy kb mire készülhetek, az volt a válasz, hogy legalább egy hét. Ok, ez jó irány. Műtét másnapján aztán azt mondta a doki, hogy 24 reggelén hazamehetek. Aztán 23.-án mondta, hogy csak 25 reggel lesz, aztán másik orvos mondta, hogy 24 délután hazaküldenek, aztán a 25.-i álláspont, hogy, hogy 26.-án mehetek haza... Egyik reggel kérdezte az ügyeletes orvos, hogy mit tudok, ma már hazaküldenek-e. Mondtam, hogy annyi verziót hallottam már, hogy majd ha azt mondják, "na most menj haza", majd akkor elkezdek pakolni. 

Ezen annyi változtatott, hogy 26 éjjelén behoztak egy srácot vakbélgyulladással. Az éjjelemnek ez nem hiányzott, de visszaaludtam. Annyit tudni kell ide is, hogy egészen belejöttem az egyedüllétbe. Egész nap, egész éjjel szólt a rádió, nyitott ablaknál aludtam, ajtó behajtva, nagy neon kórházfény kilőve, szóval jó hangulatban el lehetett ott lenni. Nem akartam alkalmazkodni. No, annyit kifundáltam, hogy ha maradok is egy napot, a srácot aznap műtik, tehát aludni fog, másnap meg már tuti hazaküldenek, hogy kibekkelem. Aztán jött fordulat úr. Reggel érkezett aztán még egy szobatárs, aki nem tűnt kirívóan ápolatlannak, de olyan hajléktalanszag lengte körül, hogy abban már tutira nem akartam maradni. Nem is kellett.

Nővérek. Hát, nyári kórházban létem során olyan magasra tették a hölgyek a lécet, hogy pár hónappal ezelőtt egy telefonos közvéleménykutatáson rendesen jó véleményemnek adtam hangot amikor állami eü állapotáról kérdeztek. Pedig én is tudom, hogy nem az az általános ami ott volt, de úgy éreztem, hogy nekik is szól, ha lehúzom az egészet. Nos, itt azért sikerült árnyalni a képet. Volt pár érdekes párbeszédem, az egyik ezek közül az volt, amikor Nővérke meg akart győzni, hogy nekem aznap este, pár órával korábban NEM mértünk 37,8-at, és idegesen, csapkodva hozta a hőmérőt, amivel valamit igazolni szeretne. Nem tudom és nem tudom, hogy ő tudja-e, hogy mit akart igazolni vele. Kolléganője is emlékezett rá, hogy mit mértünk. Szerinte ilyen nem történt. Én meg esküdöztem neki, hogy nem akarok lázas lenni, de ha az a cucc azt mérte, akkor ne mondjuk azt, hogy ilyen nem volt. 

A másik izgi rész az volt, amikor jött Nővér, Donaldot a kacsát kellett ürítenie. Felvette a gumikesztyűt, fontos, hogy ne terjedjenek a fertőzések. Ofkorsz. A kacsát ki nem öblítette, csak visszahozta, aztán annyira lendületben volt, hogy úgy, gumikesztyűs kézzel elpakolta az éjjeliszekrényen a poharamat, üvegemet, törülközőmet meg az ott hagyott fecskendőt. Ezt az egészet szerencsére végig néztem. Amikor ez történt, már egy pár kisebb vitán túlvoltam velük, így bölcsen kussoltam, és amikor sok órával később felkeltem, szépen eltakarítottam / lecseréltem az érintett tárgyakat. Ezen eset után külön gyenge ponton érintett, amikor egy másik nővér arról győzködött, hogy ő jól kezeli a PICC linet, és nincs semmiféle fertőzésveszély akkor, amikor annak betöltő csonkja hozzáér a hasamon a kötéshez, majd ő felveszi és fertőtlenítés nélkül beletolja a sóoldatot. Itt megint volt egy vitázás. Alapvetően ilyen vitákból volt egy pár, amik alapján az a kép alakult ki a fejemben, hogy jelen kórház inkább a tavaszi, mint nyári kórházam szintjén van. 

A lényeg, hogy itthon vagyok, javulok, és úgy tűnik nem hoztam haza semmi nem várt dolgot. kopkopkop.

Köszönöm a kedves Nővéreknek a kedvességüket! Mert voltak ilyenek is, és simán kompenzálták a többiek khm. gyengeségeit.   

avagy a második tervezett nagy késelés után. Hiszen volt itt nem tervezett késelés is. Ez a sor afféle adózás a csapongás istenének oltárán. 

Ha eddig tiszta lenne e blog folyása, innentől meg lesz kutyulva kicsit.

• Egyszer érkezik majd az év történéseinek feldolgozása, ezek a flashback írások, 
• másszor pedig szeretnék írni az aktuális történésekről. Lesz ez informatív annak akit érdekel, de legfőképp nekem/nekünk, a harmadik késelés után.

Mert most már nagyon nincsenek pontos emlékeink bizonyos dolgokról a műtét utáni időszakról, így majd lesz.

egyszercsak az embriópózban töltött nagy vegetációmba, megérkezett a feleségem a kórházba, és kérdezte: elintézzük, hogy elvigyünk innen?
basszuk neki.
Ennyi volt a válaszom és értette, pedig azt hiszem elég gyenge hang volt. Anyu úton volt már oda, mentek főorvost vadászni, közben hívták apámat, hogy jöjjön majd, ő lesz a sofőr. Délután 2-3 körülre kiharcolták a zárómat, összepakolták a cuccaimat és beraktak az autóba. Nem voltam teljesen tudatomnál azt hiszem, de azt éreztm, hogy ilyet legutóbb az NCIS-ben láttam.
Bevittek a sotéra, ott házaltunk egy ideig, majd elküldtek, hogy tele az osztály és szar állapotban vagyok és különben is.
Mondták, hogy akkor menjünk vissza a _____y-ba. Na nem, otthon is mg tudok halni, oda nem megyek vissza.
Mi van a másik szaktekintély kórházzal? Balkanyar, megpróbáltuk azt. Sürgősségi kapu, leültettek, mértek, kérdeztek, jegyzeteltek. A váróban vízautomata a tiszta wcben meg wc papír meg egyéb úri huncutságok.
Pár óra tesztelés és foglalkoztatás után megkaptuk azt ítéletet: felvesznek. Sírtunk. Már a váróban éreztük, hogy itt jó helyen lennék, és bejött. Anyuék kint vártak a bejáratnál, nem engedtek be csak egy embert velem. Ment a telefon, örömtől elcsukló hangon a jó hírrel. Megérte a napi harcot. 
Ez volt június 7.-e, szerda.

Utána a lányok mentek vissza a kocsikért a másik kórházhoz, már nem emlékszem, hogy taxival, vagy buszoztak, mindegy is. Remélem annyira felszabadultak voltak mint én a 205/3 ágyon.

Azt hiszem sok mindent elárul, hogy bementek a másik kórházba, - egy rettenetesen fontos tételért; ott maradt a hűtőben egy almakompót, - és este 9-10 óra körül úgy sétáltak keresztül az osztály legtávolabbi pontjára, majd onnan ki, hogy semmi orvossal/nővérrel nem találkoztak.     

Köszönet, hogy ennyire szétcsaptak korábban.
Ez talán egy kis magyarázatra szorul; van egy elméletem, mely szerint több ok mellett azért vettek fel, mert nem fogadtak volna arra, hogy eljutok még máshova, azaz van még szabad kreditem.

De az igazi köszönet a családomnak, hogy vannak nekem, hogy vigyáztak és vigyáznak rám, és, hogy kimentettek onnan! És a barátoknak, hogy vagytok, segítetek, támogattok! 

odáig burjánzott a történet, hogy egy péntek délután bementünk az illetékes kórházba, ott - más nem lévén - az ügyeletre irányítottak, akik pár óra leforgása alatt annyira szimpatikusnak találtak, hogy ott is marasztaltak pár napra.
OK: vékonybél elzáródás.
Szerintem nem volt ilyenem, hisz reggelente okkal jártam wc-re, de egész addig rendíthetetlenek voltak, amíg nem sikerült ezt az okot bent is kimutassam, ami kicsit nehéz volt úgy, hogy csak napi 2 liter infúziót kaptam. Meg a családtól vizet. Aztán lett produktum, rögtön haza is engedtek, hogy egyek. No, de nekem épp az volt a bajom, étvágyam van, de mintha fennakadna. Válasz: egyek. Ekkorra már volt pár ledobott kiló.
Néhány nap otthoni próbálkozás után egy szép vasárnapi napon már összepakolva kértem újra bebocsátást a már ismert eü intézménybe, addigra azért ismervén az iv avagy parenterális táplálást, hogy etessenek, mert magamtól nem tudok, fájok, gyengülök, nem jó a trend. Bekerültem - az ilyenkor illetékes gasztro helyett (helyhiány) az érsebészetre - ahol bizonyára rengeteg jó okból kifolyólag két napig semmit sem kaptam, majd utána infúziót. Igen, ez pont az ellentétes cselekmény ahhoz képest amiért érkeztem.
Pár nap "erőszakoskodás" átvett a szak osztály, ahol - inkább rövidre fogom - folytatták a leépítésemet, közben ment a PR a család felé, hogy jó kezekben vagyok.
Egy dolog ami tényleg jó és oda köthető: felvetődött annak a sebésznek a neve, aki azóta kétszer vágott, és várom, hogy harmadszor is megtegye.
Fejlődés nem történt itt sem, csak visszafele, - belém már csak hálni járt a lélek, olyan szépen fogytam, egyesek talán fizettek volna a módszerért - így a családom elkezdte körbejárni, érdeklődni, szervezni, hogy lehet olyan helyre kerülni, ahol visszatesznek az életbe.
Az osztályvezető úgy gondolta, hogy hülyeség engem elvinni, máshol sem tudnak jobban kezelni.
Én azt gondolom, hogy, ha ez alapján ott maradtam volna, lehet, hogy most valami mást olvasnál.

Köszönet a névért, és a kirajzolt kapcsolatért.